Tényleg reális az EURO bevezetése 2032-re?
- Scholtz Viktor
- May 16
- 8 min read
Röviden: szerintem nem, hosszabban ebben a cikkben kifejtem, hogy miért látom ezt inkább egy politikai üzenetnek, mintsem valós, reális céldátumnak.
Az euró magyarországi bevezetése politikailag vonzó ígéret, erősítheti a befektetői bizalmat, csökkentheti az árfolyamkockázatot, mérsékelheti a hosszú távú finanszírozási költségeket, és szimbolikusan is azt üzenheti, hogy Magyarország visszatér az európai gazdaságpolitikai főáramba. Csakhogy az euróhoz vezető út nem pusztán politikai döntés, hanem fegyelmezett, többéves makrogazdasági program. A maastrichti kritériumok egyszerre követelnek árstabilitást, fenntartható államháztartást, stabil árfolyamot és alacsony hosszú hozamokat; a költségvetési oldalon pedig a deficitnek tartósan 3 százalék alatt kell lennie, az államadósságnak pedig 60 százalék alatt, vagy legalább hitelesen csökkenő pályán kell mozognia.
Ez önmagában is nehéz feladat lenne, de a magyar gazdaságpolitika előtt most kettős vállalás áll, egyszerre kellene helyreállítani a fiskális fegyelmet, miközben a választási ígéretekben megjelenő fejlesztések, adócsökkentések, jóléti és közszolgáltatási programok a gazdaság élénkítését, illetve a társadalmi elégedetlenség kezelését célozzák. A kérdés tehát nem az, hogy az euróbevezetés és a gazdaságfejlesztés elvileg kizárja-e egymást. Nem zárja ki. A valódi kérdés az, hogy van-e elég költségvetési mozgástér ahhoz, hogy Magyarország egyszerre finanszírozza a növekedést, csökkentse a hiányt, leszorítsa az inflációt, mérsékelje a kamatokat és közben hiteles adósságcsökkentési pályára álljon, amelynek eredménye lehet, hogy az eurót be tudjuk vezetni 2030-2032-ig.
A legnagyobb ellentmondás: élénkíteni és fejleszteni is kellene, miközben le kell szorítani az inflációt
Az euró bevezetéséhez vezető út egyik legfontosabb követelménye az infláció tartós leszorítása. Magyarországon az infláció 2026 tavaszán ugyan kedvezőbb képet mutatott - a KSH márciusi adata szerint az éves fogyasztói árindex 1,8 százalék volt -, de az MNB előrejelzése szerint az infláció éves átlagban 2026-ban 4 százalék fölött, 2027-ben pedig 3,7 százalék lehet, és a jegybank szerint a tartós célközeli infláció csak később állhat helyre. Ehhez azt is hozzá kell tenni, hogy van egy rejtett infláció az árrés stop és a védett üzemanyag ár miatt, amelyek elrejtik azt a valódi inflációt, amivel akkor fogunk szembesülni, miután a kormány ezeket az adminisztratív intézkedéseket kivezeti.
Ez azért is fontos, mert, ha fejlesztő gazdaságpolitikai helyett, gazdaságélénkítő politika lesz - különösen ha béremelésekből, adócsökkentésekből, támogatásokból, vagy nagy, nem fejlesztő állami beruházásokból áll - könnyen növelheti inflációt. Ha a háztartásoknál több pénz marad, ha az állam egyszerre sok nem fejlesztő beruházást indít, vagy ha a vállalatok továbbra is támogatott forrásokhoz jutnak, az rövid távon növelheti ugyan a GDP-t, de emelheti az árakat is. Márpedig az euróhoz nem egyszeri inflációs javulás kell, hanem tartós árstabilitás.
A dilemma tehát világos: a gazdaságélénkítés inflációs kockázatot jelenthet, az európrogramhoz viszont ennek az ellenkezőjét kellene elérni egy hűvösebb költségvetési politikával. Ez a kettő akkor képzelhető el, ha fejlesztő gazdaságpolitikánk lesz, azaz nem fogyasztás élénkítő, hanem termelékenységnövelő jellegűek: oktatás, egészségügy, digitalizáció, energiahatékonyság, infrastruktúra, vállalati versenyképesség. Ezek a beruházások ugyan nem eredményeznek feltétlenül magasabb inflációt, de igen erősen megterhelik az állami költségvetést. Az eredetileg bejelentett 2030-as céldátum ezekkel a fejlesztésekkel is nehezen értelmezhető (nem tudunk úgy hajat növeszteni, ha minden héten levágatjuk azt), ugyanis ezek a fejlesztések:
Lassabban hatnak, mint egy adócsökkentés vagy közvetlen támogatás, csakis hosszú távon (10-15 év) fogják a gazdasági termelékenységet növelni, ezek nem okoznak azonnali, látható eredményeket. A választópolgár semmit nem fog tapasztalni rövid és középtávon sem ezekből a fejlesztői beruházásokból (legfeljebb sokkal több dugót a vasúthálózat és az úthálózat fejlesztése miatt. Lásd.: Ausztria 15-20 évvel ezelőtt).
A gazdasági termelékenység javítása elsősorban állami feladat, nem várhatjuk el csak a magán és a vállalati szektortól. Egészségügybe, oktatásba, infrastruktúrába lényegében csak az állam képes nagy összegben beruházni, ami a rendkívül magas tőkeigénye miatt végső soron magasabb költségvetési hiányt és növekvő államadósságot jelenthet, ami teljesen szembe megy az euró bevezetésének két fontos feltételével (alacsony, 3%-os költségvetési hiány, csökkenő adósságpálya).
A második ellentmondás: alacsonyabb kamatokat
szeretnénk, de a piac előbb hitelességet kér
A kamatok csökkentése politikailag és gazdaságilag is vonzó cél. Olcsóbb hitelek mellett könnyebben indulnak beruházások, csökkenhetnek a vállalati finanszírozási terhek, javulhat a lakáspiac, és idővel az állam kamatkiadásai is mérséklődhetnek. A lakáspiac tekintetében kivezetésre kerülhetnek azok az állami transzferek a lakáspiacról, amelyeket ma Otthon startnak, CSOK-nak, ill. Babavárónak nevezünk és végre valahára piaci alapon is tudna működni a lakáspiac. Ennek nem csak az lenne a jótékony hatása, hogy a lakáspiaci végre piaci alapon működik, hanem az is, hogy államnak nem kell adófizetői pénzből támogatni a lakásvásárlást, ami a költségvetési oldalt tudná javítani. Csakhogy a kamatok nem pusztán jegybanki döntés kérdései. A hosszú hozamokat a befektetők inflációs, árfolyam- és költségvetési kockázati várakozásai is alakítják.
Magyarországon a jegybanki alapkamat 2026 márciusában még 6,25 százalék volt, vagyis a kamatszint továbbra is jóval magasabb, mint az eurózónában megszokott szint. Ha az új kormány egyszerre hirdet nagy fejlesztési programot, adócsökkentést és euróbevezetési célt, akkor a piac azt fogja figyelni, hogy a számok összeállnak-e. Ha nem, a forint gyengülhet, a hozamok magasak maradhatnak, és éppen az euró bevezetéshez szükséges konvergencia sérülhet.
Vagyis a kamatok csökkentése nem lehet a program kiindulópontja, inkább következménye. Előbb kell hiteles költségvetési pálya, alacsonyabb deficit, stabilabb forint, kiszámíthatóbb gazdaságpolitika és mérséklődő inflációs kockázat. Ha ezek megvannak, a kamatcsökkentés támogatja az euró programot, de ahogy fentebb emltettem, ezek totálisan szembe mennek a beígért fejlesztési politikával. Ha viszont a kamatcsökkentés politikai nyomásra, a fundamentumok előtt érkezik, az árfolyam- és inflációs kockázaton keresztül visszaüthet.
A harmadik és talán legizgalmasabb ellentmondás: a hiányt csökkenteni kell, de a választási ígéretek pénzbe kerülnek
A magyar költségvetés helyzete szűk mozgásteret ad. 2026-ban pedig akár 6 százalék felett is lehet, vagyis érdemben a maastrichti 3 százalékos küszöb kétszerese maradhat.
Ez azt jelenti, hogy az európrogram egyik első nagy lépése nem a látványos gazdaságélénkítés, hanem a költségvetés rendbetétele lenne. A gond az, hogy a választási ígéretek jelentős része jellemzően azonnali kiadással és/vagy bevétel kieséssel jár. Az adócsökkentés csökkenti az állami bevételeket, a közszolgáltatások fejlesztése növeli a kiadásokat, az infrastruktúra-beruházások nagy előfinanszírozást igényelnek, a béremelések pedig tartós költségvetési terhet jelentenek és az inflációs kockázatot is növelhetik.
A kettő csak akkor fér össze párhuzamosan, ha az új kormány nagyon szigorúan rangsorol. Nem minden ígéret fér bele egyszerre. A gyorsan ható, fogyasztást növelő intézkedések veszélyeztetik leginkább az inflációs és hiánycélokat és növelhetik az államháztartás hiányát. A beruházásösztönző, EU-forrásból finanszírozott, termelékenységet javító programok jobban illeszkedhetnek az euróstratégiához, de ezeknél is kérdés az önrész, az előfinanszírozás és a végrehajtási kapacitás.
Egyszerre fejleszteni az egészségügyet, az oktatási rendszert, az infrastruktúrát és közben teljesíteni a konvergencia kritériumokat egész nehezen elképzelhető 2030-ig, az mindössze 4 év! Így előfordulhat egy adott ponton, hogy a kormánynak dönteni kell: fejlesztő államot épít, aminek az lehet az ára, hogy az euró beveztésének céldátumát ki kell tolnia még tovább, mint 2030, 2032, vagy a fiskális konzervativizmust választja, amellyel akár már lehet eurónk 2032-re, de akkor a beígért fejlesztésekből lényegesen kevesebbet fogunk látni és jelentős politikai kockázattal kell majd számolnia a kormánynak a következő választások során.
Elég lehet-e az EU-pénzek hazahozatala?
Az EU-források felszabadítása kétségtelenül az egyik legfontosabb pozitív forgatókönyv. Az új magyar kormány és az EU több milliárd eurónyi, jogállamisági viták miatt blokkolt forrás felszabadításáról tárgyal, köztük olyan helyreállítási alapokról is, amelyeket szűkös határidőre le kell hívni.
Ezek a pénzek sokat segíthetnek: javíthatják a beruházási aktivitást, csökkenthetik a költségvetési nyomást, támogathatják a növekedést, és javíthatják a befektetői hangulatot. De önmagukban aligha oldják meg a teljes problémát, ezek az összegek kevesek egy fejlesztő állam létrehozatalához.
Ennek három oka van.
Először, az EU-források jelentős része célhoz kötött, vagyis nem használható szabadon bármilyen költségvetési lyuk betömésére.
Másodszor, a források lehívása időben elnyújtott folyamat: reformok, közbeszerzések, projektek, ellenőrzések és kifizetési ciklusok kellenek hozzá.
Harmadszor, az EU-pénz egyszeri vagy ciklikus támogatás, miközben a költségvetési hiány sok eleme strukturális: tartósan magas kamatkiadások, állami működési költségek, támogatási rendszerek, demográfiai nyomás, közszolgáltatási alulfinanszírozottság.
Az EU-pénz tehát nem csodaszer, hanem átmeneti lehetőség. Akkor ér sokat, ha közben a költségvetés szerkezete is javul. Ha viszont a felszabaduló forrásokat újabb permanens kiadások fedezeteként kezeli a politika, akkor az euróhoz szükséges tartós hiánycsökkentés nem valósul meg. Továbbá a mai tudásunk szerint “csupán” csak egy ígéret van arra, hogy az EU-pénzeket itthon is fogjuk látni. Nagyon szűkösek a határidők, azzal is számolni kell, hogy nem mindent tud a kormány hazahozni.
Elég lehet-e a kamatkiadások csökkentése?
A kamatkiadások mérséklődése valóban javíthatja a költségvetési képet, különösen egy olyan országban, ahol az elmúlt évek magas inflációja és hozamszintje jelentősen megdrágította az államadósság finanszírozását. A probléma az időzítés. A kamatkiadások nem egyik napról a másikra esnek vissza, mert az államadósság meglévő állománya fokozatosan árazódik át. Az új kibocsátások hozama gyorsabban reagálhat, de a teljes adósságportfólió átlagos kamatterhe lassabban csökken.
Ráadásul a kamatcsökkenés feltétele maga is a hiteles konszolidáció. Ha a piac azt látja, hogy a kormány túlköltekezik, a hiány magas marad, a forint sérülékeny, vagy az infláció újra gyorsulhat, akkor a hozamok nem fognak érdemben és tartósan csökkenni. Így a kamatkiadások csökkentése inkább jutalom a fegyelmezett politikáért, nem annak helyettesítője. Továbbá ahogy az elmúlt években tapasztaltuk (2020 Covid, 2022 Orosz-Ukrán háború, 2026 USA-Irán háború), jelentős és a váratlan külső sokkok egyre gyakoribbak, a jövőben bármikor és szinte bármi megtörténhet, amely felülírhatja egy kormány gazdaságpolitikáját. A HUF kifejezetten érzékeny és azonnal gyengül, ha jön egy újabb külső sokk, így a kamatpolitika is gyorsan változhat.
Elég lehet-e a „NER-es” extra költségvetési tételek visszavágása?
A korrupció, a túlárazott közbeszerzések, a politikailag motivált támogatások, a kevéssé hatékony állami programok és az oligarchikus pénzcsatornák visszavágása jelentős megtakarítási potenciált jelenthet. Politikailag ez lehet a legkönnyebben kommunikálható része a programnak: a választók számára érthető, hogy a pazarlás csökkentése teremtsen forrást az oktatásra, egészségügyre, beruházásokra vagy adócsökkentésre.
De itt is fontos a realitás. Egyrészt ezeknek a megtakarításoknak a pontos nagysága kívülről nehezen becsülhető. Másrészt nem minden visszavágott tétel jelent azonnali készpénz megtakarítást, hiszen egy szerződés kifutása, egy beruházás leállítása, egy támogatási rendszer átalakítása jogi és gazdasági költségekkel járhat. Harmadrészt a korrupcióellenes fordulat önmagában nem váltja ki a költségvetési reformot. Segíthet, de nem biztos, hogy fedezi egyszerre az európrogramot, a közszolgáltatási felzárkóztatást, az adócsökkentést és a gazdaságélénkítést.
A korrupciós és klientúra jellegű kiadások visszavágása tehát szükséges, de nem elégséges feltétel. A sikerhez kiadási oldali reformokra, adórendszeri átgondolásra, célzott, fejlesztő beruházáspolitikára és többéves költségvetési fegyelemre is szükség lenne.
Mi lehet a járható út?
A két cél akkor férhet össze, ha a kormány nem klasszikus, költségvetési keresletélénkítésben gondolkodik, hanem hitelességalapú növekedési stratégiában. Ez négy dolgot jelentene.
Először: többéves, számszerűsített deficitcsökkentési pályára lenne szükség, amely megmutatja, hogyan jut el a hiány a 3 százalék alatti szintre.
Másodszor: a fejlesztéseket rangsorolni kellene aszerint, hogy melyek hajtják potenciálisan a termelékenység növekedést, és melyek csak rövid távú keresletet teremtenek.
Harmadszor: az EU-forrásokat nem folyó kiadásokra, hanem szintén a termelékenységet javító beruházásokra kellene használni.
Negyedszer: a korrupcióellenes és állami hatékonysági reformokat nem “csak” politikai elszámoltatásként, hanem költségvetési és versenyképességi programként is végig kellene vinni.
Ebben a logikában az euró bevezetés egy termelékenység növekedését célzó gazdaságpolitikának a végeredménye lehetne, de véleményem szerint nem 2030-2032-re. Tehát végső soron a járható cél nem is az euró bevezetés, hanem egy fejlesztő állam létrehozása, amely hosszú távon jelentősen növeli a termelékenységet. Nem kell az államnak egyszerre mindent finanszíroznia, de abban fő szerepe lenne, hogy a bizalom helyreállításával, az EU-források felszabadításával, a kockázati prémium csökkentésével és a magánberuházások ösztönzésével induljon új, termelékenységben magasabb szintű növekedési pálya.
Nem lehetetlen, de a könnyű pénz illúziója veszélyes
A valódi teszt ezért az lesz, hogy a következő kormány képes-e különbséget tenni a növekedést hosszú távon javító beruházások és a rövid távú politikai költekezés között. Ha igen, az euróbevezetés hiteles gazdaságpolitikai horgonnyá válhat hosszú távon (nem 2030-ig). Ha nem, akkor könnyen előállhat az a helyzet, hogy Magyarország egyszerre ígér eurót, alacsonyabb kamatokat, nagyobb fejlesztéseket és gyorsabb növekedést, miközben a költségvetés számai végül egyik történetet sem támasztják alá teljesen és maradunk ugyanabban a csapdában, mint az elmúlt 16 évben: a versenyképességünket a gyenge HUF és az alacsony bérszínvonal fogja meghatározni.
Amennyiben érdekel, hogy milyen gazdasági ciklusban, milyen eszközöket érdemes alul vagy felül súlyozni a portfóliódban megtudhatod ingyenes e-bookunkból, ami már hangoskönyv formájában is meghallgatható!
Jogi nyilatkozat:
A cikkben megjelenő információk kizárólag tájékoztató jellegűek, nem minősülnek befektetési tanácsadásnak, befektetési ajánlásnak vagy pénzügyi elemzésnek. Az írásban szereplő megállapítások a szerző(k) saját véleményét és értelmezését tükrözik, és nem tekinthetők egyedi befektetői döntések megalapozására alkalmas, személyre szabott javaslatnak. Az itt leírtak alapján meghozott befektetési döntések következményei kizárólag az olvasót terhelik, azokért sem a szerző(k), sem a megjelenést biztosító felület nem vállal felelősséget.
Comments